Jávor Benedek írása:

Ezerkilencszázkilencven nyarán, 18 évesen első önálló külföldi utam három gimnáziumi osztálytársammal Hollandiába vezetett. Akkor a Hollandiába való belépéshez nekünk, magyaroknak vízum, továbbá vagy a tartózkodás költségeit fedező, és a Magyarországon hivatalosan kiváltható 70 dolláros keretet messze meghaladó pénzösszeg, vagy meghívólevél szükségeltetett. Egy ismerősünk használtautókereskedéséből kölcsön kapott, szakadt 1200-es Zsigulival vágtunk neki a Kalandnak, és önbizalomtól duzzadó ifjúként csak az okozott nyugtalanságot, hogy a meghívólevelünkben, amit egy református lelkész hölgytől kaptunk, ugyan négy név szerepelt, de nem pont az a négy, akik az autóban ültek. Az egyik osztálytársunk lemondta az utat, és az a haverunk, aki beugrott helyette, nem került említésre a holland közjegyző által hitelesített, pecsétes, szuperhivatalos meghívólevélben. Enyhe szorongással közelítettük a német-holland határt, bár bombabiztosnak tűnő tervünk volt. Az összes pénzünket, ami nálunk volt, odaadtuk a negyedik embernek, azt remélve, hogy az így legalább nyomokban emlékeztet az egy főtől elvárt minimális összegre, mi hárman pedig bíztunk a meghívólevelünkben. A határ egy városon húzódott keresztül. Harmincas tempóban csordogáltunk a határ felé, előkészített útlevelekkel, meghívóval, pénzzel, és felkészülve egy rossz angolsággal tervezett hosszas magyarázkodásra. Volt már tapasztalatom morcos csehszlovák és román határőrökkel, nem volt kétséges, hogy nehéz menet vár ránk. Feszülten vártuk a határállomás felbukkanását, amikor az anyósülésen ülő társunk döbbenten megszólalt. „Srácok, Hollandiában vagyunk!” És valóban, az út szélén immár döntően holland rendszámú autók parkoltak, a feliratok hollandul voltak. Nem tudtuk, mikor keltünk át a határon kikészített útleveleinkkel, meghívónkkal, pénzünkkel. 
Ezt követően nekem 10 évbe telt, mire elmúlt a csehszlovák határon a Trabant ülése alatt csempészett tornacipő által belémégetett gyomorgörcs minden határátlépésnél. De elmúlt. Ahogy a határok is Várnától Limerickig és Tallintól Cádizig. Európa feloldotta először a II. világháború, majd a kommunizmus gyilkos ellentéteit, gyomorszorító határait. Ellentétek, különbségek ma is vannak. Ezek egy része természetes, és örökre meg is fog maradni, egy része megoldásra vár. A megoldások békés útjait kereste Európa az elmúlt 60 évben, és a komolyan vehető politikai erők Európában ma is ezen dolgoznak. Vannak persze néhányan, akik hangosan követelik az egymás elleni harcokat és határokat, akik háborús pszichózist generálnak a békés kontinensen. De a háborús pszichózisból igen gyakran háborúk fakadnak. Rajtunk, európai polgárokon múlik, hogy teret engedünk-e ennek, hogy visszakapjuk az elkeseredett konfliktusokat, a határokat. Vagy kiállunk a határozott, de békés érdekérvényesítés, a közös megoldások keresése, Európa egységének megőrzése, az Unió közös jobbá tétele mellett.

Ma, május 9-én Európát ünnepeljük. Két hét múlva dönthetünk róla, hogy megőrizzük-e.

https://www.facebook.com/javorbenedek/photos/a.184638211577652/2658507200857395/?type=3&theater